Sziasztok!

Mostanra tudjátok nagy vonalakban, milyen lelki problémákon mentem keresztül, és azt is megírtam, hogy a másokon segítő szándék vezérel abban, hogy megosszam a tapasztalataimat és következtetéseimet Veletek. Viszont minden bizonnyal többekben felmerül a kérdés, hogy vajon miért kéne rám hallgatni? Miért pont én jöttem volna rá olyan összefüggésekre, amire nálam sokkal iskolázottabb emberek sem? Na, ez nekem is furcsa, és nehezemre is esik elhinni. De egyszerűen akárhány irányból járom körbe a gondolataimat, nem találok bennük logikai buktatót. Ez persze múlhat csak rajtam.
Szóval arra kérnék mindenkit, aki figyel rám, hogy kritikusan tegye! Ne higgyetek el semmit, csak azért, mert én állítom. De ha nem találtok logikus ellenérvet, kérlek, gondolkodjatok el a soraimon, és olvassatok tovább. Mert bonyolult, és nem egy írásban fogok tudni a végére érni. De hát ez a tudás 35 év alatt gyűlt össze a fejemben, még ha eddig nem is tudtam, hogy mire lesz jó, szóval ez is csak így logikus, hogy nem lehet meggyőzően 2 mondatban összefoglalni.

Ugye január végén kellett otthagynom az utolsó hivatalos munkahelyemet. Azóta itthon vagyok. A szó klasszikus értelmében nem dolgozom. Ellenben saját magamba sokkal több munkát fektettem, mint eddig valaha. Most láttam csak meg ennek a jelentőségét.
Szóval tulajdonképpen én az elmúlt hónapokban is melóztam, csak ezért nem jár fizetés! :)
Nagyon szerencsésnek tartom magam, mert férjem teljes mellszélességgel támogatja gyógyulásomat, vállalva, hogy ez idő alatt ő keres egyedül pénzt , tartson ez az időszak bármeddig! A szüleink is támogatnak minket, így ezzel az anyagi biztonsággal képes voltam megteremteni magamban azt a nyugalmat, ami nélkül nem tudtam eddig elindulni igazán a gyógyulás útján. Természetesen ehhez egy szuper hatékony terapeuta is segítségemre volt, aki szárnyakat tudott adni a gyógyulni akarásomnak.
Azt gondolom, már túl vagyok a nehezén. Meggyógyultam talán? 34,5 évet éltem le önbizalom nélkül, így nem fogok tudni azonnal magabiztosan beszélni, de abban bízom, erre nincs is szükség. Ha hiszel nekem, ne azért tedd, mert én mondtam, de ha nincsenek ellenérveid az enyémekkel szemben, remélem, tudsz nyitni az én gondolkodásom felé!

Hogy mi tehetett engem képessé, hogy észrevegyek olyan összefüggéseket, amikre más nem figyelt?
1. Az intelligenciám
Valahogy nem tudom, úgy leírni azt hogy nagyon intelligens vagyok, hogy ne érezzek egy ilyen kijelentést nagyképűnek. Talán az önbizalomhiányom miatt. Pedig erre nem vagyok büszke. Velem született képesség, semmit nem tettem érte. Csak egy adottság. De van jelentősége a mondandóm komolyan vehetősége szempontjából. Mindenesetre ebben sem kérem, hogy higgyetek nekem. Jelentkezem a napokban egy hivatalos Mensa-s iq tesztre. Én is kíváncsi vagyok, hogyan fogok teljesíteni. Minden esetre, ha alulmúlom az elképzeléseimet, akkor valószínűleg ez az utolsó előtti blogbejegyzésem, mert akkor borul a kártyavár! :)
2. Öndiagnózisom: ADHD
Mint írtam már feljebb, az utolsó terapeutámmal nagy lendületet vett a fejlődésem. De valahogy, nem csak rajta múlt. Ha meséltem neki valamelyik „hibás viselkedésemről”, ő mindig határozottan rávágta, hogy anyához vagy apához köthető, viszont amikor utána a szüleimmel megpróbáltam tovább bogozni a szálakat, a konkrét szituval többnyire mellé lőtt a doktornő. Innen kapott szerepet a saját logikám. Így végül a doktornő gondolatmenetén elindulva a saját logikámat illetve emlékeimet használva, szép lassan a helyére került a múltam, és annak eseményeinek a jelentőségei. Kezdett feltűnni, hogy néhány konkrét trauma kivételével egy sémára épültek azok a szituációk, amikben konfliktusba kerültem, ami után depresszióba zuhantam, vagy épp dühkitörésem volt. Egyetlen szó: következetlenség. Ezt nem tudta helyén kezelni az én lelkem. Abból meg ebben a világban aztán akad elég, szóval tulajdonképpen az a meglepő, hogy még nem bolondultam meg, vagy robbantott szét a feszültség! :D
Magamon dolgozva, gondolom, nem meglepő, hogy könyvekben és az interneten is elkezdtem magam beleásni a pszichológiai témájú tartalmakba. Egyszer csak elém dobott egy cikket a net az ADHD-ról. Kíváncsiságból átfutottam, aztán a tüneteknél kezdtem el nagyokat pislogni, mert egytől egyig jelen vannak az éltemben. Bár azt gondolom, távolról sem megalapozatlan a betegségem gyanúja, azért nem szerettem volna az első random diagnózisba belemagyarázni magamat, szóval akkor már ezen a vonalon, tovább haladva, olvasgattam kicsit a borderline szindrómáról meg az aspergerről. Bevallom, minden mentális betegséget nem futottam át. De az említett két betegség egyik tünete sem volt még csak ismerős sem, szóval tovább erősödött a gyanúm.
Természetesen egy ilyen kérdésben sem gondolom, hogy biztosan igazam lenne. Ezért igényeltem beutalót kivizsgálásra. Egy éves várólisták vannak, keresem a magán úton való gyorsabb lehetőségeket is, de ezen a fronton biztos válasz lehet csak 1 év múlva lesz. Mi az már 34,5-hez képest? Kivárjuk! ;)  Mégis a szakemberek véleménye a biztos meg a hivatalos.
És hogy az ADHD miben volt segítségemre, ami kívülről úgy tűnt, hogy pont hogy akadályoz?
1. Figyelemzavar – ezt nem úgy kell érteni, hogy az ADHD-s nem tud figyelni. Ő csak nem tudja, hogy MIRE kell figyelnie. Ez nagyon egyszerűen orvosolható ám, azzal pl., ha nem utasítani akarjuk az illetőt, hanem meggyőzni érvekkel róla, hogy miért fontos az ami. A társadalmunknak ez sem épp erőssége: mindegy, hogy család, iskola vagy munkahely. Ki ne találkozott volna már az „azért mert én azt mondtam”, „azért mert ez a szabály”, „csak” érvekkel. Nem szeretünk időt szánni a meggyőzésre. Na hát ez az ADHD-snál csak addig működik, amíg érdekét látja abban, hogy szót fogadjon:
- otthon, szót fogad,ha pl belátja, hogy ezzel fenntartható a családi béke
-munkahelyen, ha belátja, hogy különben kirúgják és nem fogja tudni kifizetni a számláit
Én legalábbis abszolút eszerint működtem. És mivel ebben a világban igen sokan igen sok különböző dolgot tartanak fontosnak, így szép lassan zavarodtam egyre jobban össze.
Viszont. Közben én folyamatosan szerettem volna megfelelni, beilleszkedni, tartozni valahová. Folyamatosan az a benyomás ért, hogy én kritikusabb vagyok mint a többiek – nekem semmi nem elég jó. Miért? Miért konfrontálódnak velem többet az emberek, ha egymással olyan könnyen kijönnek? Mi a baj velem?
Ez volt életem fő MIÉRTje, és próbáltam válaszokat találni. Figyeltem magamat és a többieket egymással. Érdekeltek a reakciók. Tulajdonképpen egész életemben azt vizsgáltam, hogy ki MIÉRT hogy viselkedik. Na hát eltartott, de úgy tűnik mostanra sikerült megértenem. Tényleg. És nem is csak annyi, hogy ki miért, hogyan, mit csinál. Hanem a lényeg, hogy hogyan lehet, és MIÉRT érdemes változtatni és kilépni a mókuskerekünkből, a megszokásból, a komfortzónánkból. Miért érdemes szembenéznünk a félelmeinkkel, beleállni a küzdelmeinkbe.
Nekem volt 34,5 nagyon nehéz évem. Voltak persze vidám, könnyebb időszakok is, de kisebb-nagyobb szorongás mindig elkísért. Eddig. És azt mondom igenis létezik a boldogság és elégedettség, sőt állítom, hogy bárki számára ugyanúgy elérhető, mint ahogy nekem is sikerül. Nem volt könnyű,most sem az.  Küzdelmes, van hogy fáj. Jár vele szomorúság, düh, könnyek. Félelem. Ezeket nem lehet és nem is szabad kikerülni. De megéri. Nem hiszed? Remélem, mire a mondandóm végére érek, meggyőzlek!

Most tervezek egy kis csöndet így az online kommunikációmban. Elvégzem a teszteket. Rendet rakok az online felületeimen (facebook, instagramm, youtube – annyi felé vagyunk, még jó, hogy nem átlátható 1-1 ember személye :)), aztán belevágok a lelki fejlődésem történetébe!
Hálás leszek, ha végig követitek majd az utam!

Addig is vigyázzatok magatokra és egymásra!
Köszönettel,
Csak Kati

 

Sziasztok!

A szorongás mostanra beférkőzött mindenki életébe. Ezt nem úgy értem, hogy mindenki szenved tőle, de már annyian vagyunk mi, szorongók, hogy kikerülhetetlen a probléma. Hisz tudjuk, hogy ez a probléma nem csak az egyén, de a környezete életét is megkeseríti.
Beszélünk róla, valami fogalma mostanra szerintem mindenkinek van témáról.
De folyton a félreértések jelentőségét hangsúlyoznám, szeretném, ha kicsit jobban megnéznénk, hogy a köznyelvben mennyire tudjuk pontosan, hogy miről beszélünk, avagy mennyire tudjuk magunkat pontosan kifejezni!

Csak felsorolok szavakat:
TRAUMA
SZORONGÁS
FÉLELEM
PROBLÉMA
GOND
BAJ
KÜZDELEM
DEPRESSZIÓ

Ezek szerintetek mindenkinek ugyanazt jelentik? Elég jó lenne tisztázni, most hogy már ennyi embert érint kisebb vagy nagyobb mentális probléma.
Vagyis amúgy nagyon érdekes az emberek véleménye. Van, aki szerint mindenki szorong. Van, aki szerint szükség van a szorongásra. Aki pedig nem tudja elhagyni a szorongástól a lakását, az kizárt hogy szükségesnek érezné ezt az érzés. Egyikőnk hetekig nem tud kibújni az ágyából a depressziótól, a másik meg vígasztalónak szánva megosztja, hogy tegnap rossz hírt kaptam a tesómtól, én is bedepiztem, tudom, mit érzel... Biztos?
Többen vagyunk akik nem szeretünk telefonálni. Szorongunk tőle. De amíg egyikőnk, amikor csörög a telefon, egy döntéssel felül tudja írni a szorongását, és felveszi; a másikat van, hogy hetekig nem lehet elérni ugyanebből a problémából kifolyólag.

Mit nevezünk traumának? Ez is mindenkinek más.

Ha valaki elkezd önmagán dolgozni, akkor kapja a tanácsokat:
Menj szembe a félelmeiddel!
Küzdd le a szorongásaidat!
Mintha szinonímák lennének. Pedig van az, aki fél a póktól, ezért ha talál a szobában, sikít egy nagyot. A másik meg inkább nem eszik egész nap,mert fél ajtót nyitni az ételfutárnak is.

És akkor azokat mennyire tudjuk, hogy mi a transzgenerációs trauma, mikor beszélünk személyiség torzulásról, hogy azoknak az alfajaiba bele se menjünk: ADHD, OCD, skizofrénia stb stb ?
És van aki a szorongásán szorong, más néven önszorongó.
A személyiségtorzulás pedig kialakulhat trauma, stressz által, de lehet veleszületett is.

Van aki nem is tudja magáról, olyan mélyre vannak benne ásva sérelmek. A másik pedig kap egy diagnózist és az önmaga elfogadását úgy éli meg, hogy elfogadja az állapotát és felhagy a fejlődéssel, az önmagán való dolgozással. Akik szégyenlik gyengeségeiket, megpróbálják eljátszani az egészségest. Meg persze vannak az egészségesek is páran. És persze sokan vagyunk a belső munka útján valamelyik szakaszban, haladva előre, ki hol.
Na és akkor fejtsd meg magad, meg merd hinni, hogy érted a másikat!

Amire én itt fel szeretném hívni a figyelmet, hogy az a meglátásom, hogy sokan nem tudjuk megtalálni a pontos kifejezéseket az érzéseinkre. és ez eléggé megnehezíti a mentális egészség területén a tisztán látást.
Mert egyikőnk így érti a szorongást, a másik úgy. És így tovább, nem sorolom fel újra az összes példát.
Csomóan nem is szólnak a problémáikról, de még aki de, azt is könnyen félreértik. és alul becsülik vagy épp túl aggódják a problémáját.

A lelki problémáknál, amik fizikális betegségekhez, öncsonkításhoz, öngyilkossághoz stb vezethetnek, ezt elég kockázatos veszélyforrásnak látom.
Akkor tűnt fel, miközben a magamon való munka során csomószor nem találtam az érzéseimre más kifejezést, mint a szorongást. Pedig egyszer csak leküzdhető félelemnek éreztem, máskor pedig lebénított és bezárt a lakásba. Tök nem ugyanaz.

És honnan tudná ezek közül mi mit jelent, aki nem tanulta, soha nem volt személyesen köze ilyen problémához? Akár, ha a másiknak közöljük, hogy szorongunk, hogy OCD-sek, ADHD-sok vagyunk stb, ne számítsunk rá, hogy a másik érti is, hogy az mivel jár. Még ha a másik azt is hiszi. Mert ez is egy nagy veszély. Mivel még elég zavaros a köztudatban ez a mentális egészség téma, simán lehet, hogy hallott már a dologról, ismeri két tünetét és akkor azt hiszi, tudja is miről van szó.
De sokan maguk érzéseit sem tudják értelmezni.
A mai emberek nem tudnak az érzéseikről beszélni. Sokan legalábbis. Nem tanította meg nekünk senki.

És minden egyes félreértés lehet veszélyes, nehezíthet meg egy amúgy is küzdelmes életet.
Szóval az érzéseink kifejezéseinél mindennél fontosabbnak érzem a pontos szavak használatát!
Legközelebbi bejegyzésemhez kikeresek pár gyakoribb definíciót, hogy tuti jól fejezzem ki magam a továbbiakban. Persze csak abban a mélységben, ahol eddig én tartok a pszichológia megértésében!

Mindenesetre én ebben látom az egyik okát, hogy a szorongás mára láthatatlanul világjárvány lett. Nagyon keveset tudunk róla és nem tudjuk mekkora jelentőséget kéne neki tulajdonítani!

Vegyük komolyan ezt a problémát, és vigyázzunk magunkra és egymásra!

Sziasztok!

Az előző bejegyzésemben már elkezdtem róla írni, hogy én a konfliktusok fő forrását a félreértésekben látom.
Miért? Ki fogok rá térni, de most még úgy érzem visszábbról kell magyaráznom magam, különben kevesebben fogják tudni nyitottan olvasni a soraimat.
Egy másik MIÉRTre válaszolnék előbb. Mert újabb tévedésemet véltem felfedezni. 
Az előző blogbejegyzésem megírásakor valóban azt gondoltam, hogy azzal, amit leírtam, mindenki számára logikus és érthető érvekkel támasztottam alá, MIÉRT írok. Pedig dehogy! :D
Amikor megpróbáltam kívülálló szemszögéből olvasni a soraimat rájöttem, hogy nem biztos, hogy mindenki ért. Attól még, hogy lelkileg nagy küzdelmeken mentem keresztül, MIÉRT akarom én ezt mindenkivel megosztani? Nincs kinek panaszkodjam? Azt hiszem, ez mindenkit érdekel? Rá szeretném erőltetni másokra a saját „élet-taktikáimat”?

Nem! :D

A közelmúltban az első nap, amikor tényleg felismertem, hogy „wow, jól vagyok!” leírhatatlan érzés volt! A végére összeállt az egész, eddig számomra teljesen érthetetlen, életem. Megtaláltam a használati útmutatót az ÉLETHEZ. Így érzem legalábbis. :) Efféle hatalmas felfedezések közepett a legjobban kínzó felismerés az volt bennem, hogy basszus, ha tudom, hogy ezt az élet dolgot így kell csinálni már korábban, hát mennyivel könnyebb dolgom lett volna eddig!
Szóval, egy részről azért osztom meg saját, lassú gyógyulás folyamatom sikereit és kudarcait, hogy hátha más is született úgy, hogy ezt a használati útmutatót nem táplálták belé, és hasznára válhatnak soraim. Azt írom, hogy hátha, de tudom, hogy sokan küzdenek hasonló problémákkal. Nagyon nehéz! <3 Ha csak egy embernek tudok könnyíteni a küzdelmein, számomra már megérte!
Másrészt magam is megtapasztaltam, hogy a szorongás milyen magányossá tud tenni. Akár vannak körülötted emberek, akár nincsenek ugyanúgy tudjuk magunkat egyedül érezni. Szóval ha a tanácsaim nem is tetszenek, de annyit tudnak adni valakinek a soraim, hogy tudatosul benne, hogy nincs egyedül a küzdelmében, szintén volt értelme. Nekem egy dalból érkezett ez a felismerés, fantasztikusan felszabadító érzés volt, de majd erről is később! ;)
Harmadrészt, annyian szorongunk, hogy már nem sokan zárhatják ki ezt a problémát teljesen az életükből. Hisz ha ő maga nem is szorong, kb elkerülhetetlen, hogy ne kerüljön kapcsolatba sérült emberrel. Ilyen szempontból is érdekes lehet. Hogy a másikat jobban megértsd.

Az elmúlt évben kezdtem el olvasni pszichológia témában, szóval ne számítsatok tőlem túl bölcs sorokra. Nincs diplomám ebben a szakmában (se:D), de mivel egész eddigi életemben NEM ÉRTETTEM miért nem passzolok sehova, ezért sokat figyeltem. Lassan 35 éve. Magamat és másokat is. Most az elmúlt félévben jutottam el egy olyan pszichiáterhez, aki segítségével már a gyógyulásom vége felé tartok, és a tőle kapott szakmai segítséggel merem hinni, hogy olyan tudás állt össze bennem, amivel nagyon sokaknak segíthetek, ha megosztom velük.
Most olvasom Sarah Wilson: ÉLET szorongás és pánik nélkül című könyvét. Ő is saját küzdelmein keresztül próbál tanácsokkal szolgálni, nekünk, többi küzdőnek. Had idézzek itt belőle egy pici részletet:
„Bár elismerem, vannak, akik képesek zajkizáró fejhallgatót hordani. És én hetente körülbelül háromszor irigylem is tőlük ezt az édes rátermettséget.
Született Élettehetségeknek hívom őket. Egyébként egészen új kutatások azt mutatják, hogy húsz százalékunk (én személyesen persze nem) így születik – biológiailag immunis a szorongásra. Kiderült, hogy olyan szerencsés génmutációval vannak megáldva, amitől sokkal több anandamidot termelnek – ez az úgynevezett boldogságmolekula, melynek a hatása a marihuánáéhoz hasonlít. Ami megmagyarázza, hogy néhányan miért képtelenek időben odaérni bárhova.”
Hát agyam eldobom, hogy lehet betépve is születni! Az micsoda helyzeti előny! :D :D :D

Mindezek alapján nem kérem, hogy higgy nekem, ismerem a bizalmatlanság érzését, én is éltem, sőt jelenleg is küzdök még a leküzdésével. Semmi okod nincs elhinni, hogy én bármit jobban tudhatok bárkinél! Csak annyira kérlek, hogy ha érdekel a téma, nyitottan olvasd és csak gondolj bele, abba amit olvasol!

Köszönettel,
egy Élettehetségtelen <3

Azt vallom, hogy egymás megértéséhez vezető legegyszerűbb út egy kérdéssel kezdődik: "Miért?"
És annak a szokásnak a megváltoztatásával, hogy azt hisszük, hogy tudjuk mit MIÉRT csinál a másik.- Ez sok téves következtetéshez és előítélethez vezethet, a valóságot akár pozitív akár negatív irányba torzítva számunkra.
A másik szokás, amit szintén sokunknak le kell vetkőznünk, hogy arra számítsunk, tehát elvárjuk, hogy a másik érti mit MIÉRT csinálunk. Ha úgy érezzük, félre értenek, rosszul ítélnek meg, próbáljunk meg nem megsértődni. Az csak az egonk felszínre törése. Inkább próbáljunk türelmet gyakorolni és tisztázni a félreértést. A másik sem direkt ért félre. Egyikőnk sem hibás, csak a kommunikáció ment félre. Azon pedig mindenki tud fejleszteni, ha akar.

Ha van olyan, aki idegenként csak a blogomat ismeri,annak nem lesz olyan meglepő ennek a bejegyzésnek a tartalma sem,de olvashatják személyes ismerőseim is.Számukra azt hiszem, szokatlanok lehetnek az elmúlt hónapok  posztjai akár a személyes facebook profilomon, akár itt a blogomban olvassák a soraimat. Így arra gondoltam, ideje elmagyaráznom a MIÉRTET.

A szorongással már kisgyerekkorom óta küzdök. De egészen kézben tartható volt, ezért nem tűnhetett fel sokaknak, nekem sem, amíg 19 éves koromban ki nem csúszott életemben először teljesen a talaj a lábam alól. Innentől, bár próbáltam a fejemet kint tartani a vízből, de elkezdődött egy mostanáig tartó küzdelem a részemről a túlélésért, hogy meg ne fulladjak.
Ezt sokan érezhetik túlzó kifejezésnek: hisz nem éheztem, többnyire funkcionáltam: tudtam dolgozni, tudtam találkozni barátokkal, családdal, ilyen-olyan párkapcsolataim is voltak. Ezek mellett magamnak is nehéz volt belátnom, hogy mindennek ellenére mennyire bajban vagyok.
- A boldogságot összekevertem a felszabadultsággal, amihez az akkori lelkemnek alkoholra volt szüksége, ami hát nem mindig a legjobbat hozza ki az emberből. A szégyen érzet meg erősíti a szorongást, amit akkor még csak éreztem, nem tudatosítottam. Így létre is jött egy káros körforgás az életemben.
- A lányok, akiket azt hittem, a szépségükért irigylek, valójában a népszerűségükben különböztek jelentősen tőlem. Ezáltal nyilván ezen a területen sem találtam meg megfelelő eszközöket az egom megnyugtatására.
- A munka területén pedig mindenki, én is az eszem alapján állított elvárásokat velem szemben. Egy dologgal nem foglalkozott tudatosan senki, hogy önbizalom hiánnyal sosem fogom tudni elérni azokat a célokat, amikre az intelligenciám alapján képes lehetnék. Ez által nyilván sok kudarc élménybe futottam, amik szintén nem az önbizalmam erősítését segítették.
- Jól kommunikálni sem tanultam sehol, pedig szerintem nem kevésbé fontos, mint a történelem vagy a kémia. Így a gyűlő szorongásokkal egyre több konfliktusba ütköztem a családban, kollégákkal, barátokkal. Hiába küzdöttem ellene, nem sikerült rájönnöm, hogy mit csinálok rosszul. Csak szép lassan rossz kollégának, rossz testvérnek, rossz gyereknek, rossz barátnak láttam magam és azt gondoltam, mindenki más is, vagy legalábbis egyre többen így látnak.
Hát ezek voltak a személyiségem alapjai, amikor jött a covid.
Sokkal több csalódást éltem meg, mint amit magamnak be mertem vallani barátoktól, munkahelyektől, magamtól. A pénz világában és a saját kínzó igényemmel az önállóságra, nagyon stresszelt hogy nincs munkám és a kilátást sem látom, hogy mikor lesz. Kétségbeesésemben minden munkalehetőséget megnéztem: így aláztak meg legundorítóbb kifőzdében, kaptam szexuális ajánlatot állásinterjún apám korú férfitől, aki az interjú miatt tudta, hogy férjnél vagyok, bár ilyesminek állásinterjún akkor sem gondolom, hogy meg szabadna történnie, ha két szingli ül egymással szemben. Ennek nem itt van a helye. Amikor meg végre lehetőséget kaptam egy munkára, szorongás roham tett engem munkaképtelenné.
Közben férjem el tudott helyezkedni. Nem jó helyen, nem neki valón. De képes volt elvégezni a feladatot és így legalább ő már keresett kettőnk közül. Örültem neki, de innentől még inkább nehezemre esett nem rosszul éreznem magam amiatt, hogy én még mindig nem vagyok elég jó sehova sem.
Így csúsztam szépen lassan egyre mélyebbre a képzeletbeli gödrömben.
Aztán egyszer ellátogattunk Szolnokra férjem családjához. Annak azt hiszem már csak azt a pici hatást kellett rápakolnia a roskadozó "stresszhegyemre", hogy ott épp nem éreztem az otthon nyugalmát. Szerintem a legtöbben tudjátok, miről beszélek: ha vendégségben vagy jobban odafigyelsz hogy viselkedsz. Apró stresszfaktor, többnyire örömmel vállaljuk az együtt töltött idő öröméért cserébe. De amikor ennyire gyenge lábakon áll a lelkünk, akkor lehet pont ezzel lesz túl sok a teher. Nálam így volt. Este lett, már elvonultunk aludni. Férjem, amióta mellettem van, legnagyobb támaszom a bajomban. Rá mindig számítottam és tudásához mérten számíthattam is. Nagyon jó érzékkel kezelte a problémámmal járó terheket.
Szóval ezen az estén férjem aludt el előbb. Ennek sem kéne, hogy legyen jelentősége. De miközben én a sötétben szorongtam, azzal, hogy érzékeltem, hogy elaludt, úgy éreztem, teljesen egyedül maradtam. Valahol amúgy nem téves az érzés, hisz aki alszik az nem hall téged. Ha már hall, akkor felébresztetted, már nem alszik.Szóval igazából valóban nincs veled. És ebben a helyzetben életemben először pozitív kilátásnak  tűnt kiszállni. Nagyon ijesztő ennyire kétségbeesve érezned magad! És ha az életben azt tapasztalod, hogy nincs vége a kilátástalanságnak és már kimerültél a küzdelemben, akkor a logikus megkönnyebbülést kezded látni abban, hogy véget vess mindennek. Amikor elértem ehhez a gondolathoz, az még távol volt megvalósítástól, de azért ijesztett meg, mert tudtam, hogy ha még mélyebbre csúszok a gödrömben, és az ötlet céllá válik, én képes leszek véghez vinni. Van hozzá eszem és logikám, hogy biztosra menjek, hogy sikerüljön. Itt nem tudom az életösztönöm vagy a lelkifurdalásom kezdette el jelezni, de tudatosult bennem, hogy na itt nincs kifogás, veszélyben vagyok. Rövid mérlegelés után felébresztettem a férjemet és próbáltam elmondani neki a dolgokat úgy, hogy ne ijesszem meg jobban, mint amennyire muszáj. Ő ekkor is szuperül reagált. Komolyan vett, de nem kezdett el pánikolni. Megkérdezte, hogy mivel tud MOST segíteni és annyira volt szükségem, hogy maradjon ébren velem vagy legalábbis várja meg, amíg elalszom. Mindez kb 2 éve történt. Szóval onnan hosszú volt még az út a mostani állapotomig, de ennyi felhalmozott problémát nem is lehet egy éjszaka alatt megoldani. De a férjem azon az éjjel megmentette az életemet. Hány embernél kapcsolna be az ego ilyen helyzetben: a felnőtt, harminc plusszos feleséged felébreszt "hisztizve", hogy ne hagyd egyedül azzal, hogy elalszol.. De hát nincs egyedül, hát itt vagy tőle fél centire, ne hülyéskedjen már, hagyjon már inkább aludni. Hát miért nem tud rád tekintettel lenni? Neked is ki kéne aludnod magad...
Nekem szerencsém volt, mert sok próbálkozás után találtam egy párt, aki tudott rám figyelni. De hányan vannak egyedül a problémáikkal? És ne hidd, hogy ha valaki körül látsz embereket, akkor biztos bizalommal tud vagy mer is fordulni hozzájuk. A legnagyobb családban is érezheti magát az ember egyedül és árván vagy szinglin is lehet boldog életet élni. Mert nem a látszaton múlik az ilyesmi, hanem ahogy az ember érzi magát a világban. Akár a kis saját világában, akár a nagybetűs VILÁGBAN.

Szóval röviden ez az én történetem, ami ugyanúgy veszélybe sodorta az életemet mint másnak egy autóbaleset vagy egy elharapódzott rák. 
Abban a világban, ahol sokan ilyen állításokhoz ragaszkodnak, hogy "Szavakkal még nem öltek meg senkit.", feladatomnak érzem megmutatni a fentebbi állításban rejlő tévedést, de még inkább a figyelmet szeretném felhívni a jelentőségére a szavainknak, tetteinknek. A legártatlanabb megjegyzés is sebet ejthet valakin és néha a legegyszerűbb szavak vagy tettek kellenek csak hozzá, hogy valakinek a sötétségében te villantsd fel a fényt, nyújts reményt!
Ha nem figyelünk, könnyű hibázni. De pont ugyanennyire egyszerű elkerülni is a hibákat vagy segíteni egymáson! 

Sziasztok!

Nekem most olyan időszakom van, hogy nagyon nehéz elindulnom itthonról. Lényegében bárhova. Néha barátokkal vagy családdal szerveződik egy-egy program, de, hogy ezek a helyzetek egyre kevesebb kihívást okozzanak, férjemmel is igyekszünk 1-1 kimozdulós programot beilleszteni a közösen töltött időben. Na, a kimozdulást mostanában nálunk ne úgy képzeljétek, hogy wellness hétvége, vagy biciklitúra vagy ilyesmi. Nekem mostanában egy napra bőven elég nagy kaland egy séta a boltba, vagy mondjuk egy mozi.

Pénteken volt a 8. évfordulója az első randevúnknak a férjemmel. Nagy ünneplésre nem tellett tőlem, de egy mozizást megvalósítottunk. :)
Ilyenkor én kívánok is egy kis sétát, abszolút ideális terápiás távolságra van tőlünk a Westend City Center. Az útvonal tervező szerint 2,8 km. De ezt csak azért csekkoltam, hogy el tudjátok képzelni, milyen túrákra vállalkozom! :) A lényeg, hogy pont annyi, hogy még nem fáradok el tőle, de már kellemesen átmozgat.

A mozi azért tűnt vállalható programnak még számomra is, mert tulajdonképpen, ha odasétálunk, párom megveszi a jegyet és a snacket is, akkor bár a lakást elhagytam, más emberekkel még mindig el tudom kerülni, hogy érintkeznem kelljen. Gondoltam én. :)

Alapvetően, azt fontos tudni, hogy attól még, hogy például az évfordulónk napján sikerült rávennem magam, hogy elinduljak, a lakásból kilépést ugyanaz a szorongás kíséri, csak makacs fejjel ignorálom. De a szívem a torkomban, feszít a mellkasom, mintha életem megmérettetése előtt állnék, amire félek, hogy nem tudok eleget. Ezt azért fontos látni, mert ha ezt tudjuk, máris érthető, hogy sok mindent miért reagál "túl" egy szorongó. Nálam egy ilyen napon, ha semmi külső hatás nem ér, akkor is megterhelő végig csinálni a dolgaimat. 
Ha meg akarsz érteni egy szorongót, azt a részét nehezebb, hogy miért érez, úgy ahogy. Azt majd ő a pszichológussal, pszichiáterrel megfejti. De azt el tudod képzelni mit érez, és az alapján máris racionalisabbá válik a viselkedése.
Ha jól vagy és moziba mész, akkor az egy vidám program, kikapcsol, feltölt, örömforrás. Ha útközben mondjuk valaki véletlen a lábadra lép, valószínűleg könnyedén mész tovább. Hisz szuper napod van, ilyen apróságon, miért akadnál fenn.
Na most megyek én is moziba. Konkrétan kényszerítem magam. Én felszabadultság és vidámság helyett idegességet érzek. Egészen más stressz szint.

Na és akkor hosszas bevezetés után most már elétek tárom az évfordulós kalandokat! :)
Kézen fogva sétálunk férjecskémmel, amikor a járdán mögénk gurult két bicikli és az egyik srác füttyögéssel gondolta jelezni, hogy szeretné szépen kérni, hogy engedjük el őket...
Khm, nem esett jól! :)
1. A járdán a gyalogosé az elsőbbség. Ha én a biciklimmel autók mellett megyek, féljek köztük akármennyire is, akkor ez másnak miért nem megy? 
2. Tényleg fütty? Ha csengő nem is lenne a biciklin, akkor is "Ne haragudj!/ Bocsi!/Sorry!" kicsit jobban esne. Nem vagyok a kutyás köszi.
Na de a magamért való kiállás még mindig nem megy, szóval csak magamban morogtam, és nyilván elengedtük őket. Ó de fél perc, perc telik el és mögénk gurult még egy biciklis. Ő legalább nem fütyült.:) De ezen a ponton azt hiszem az már igazán csak részlet kérdés volt. Na itt durrantam! :) Megfordultam és a csávóra zúdítottam minden feszültségem... Egyből persze kiabálva, hogy felnőttként biciklivel az nem a járdán, hanem az autóúton kéne mennie...Mindezt persze heves kézmozdulatokkal kísértem, mutattam, hol kéne mennie.
A reakciója a srácnak fantasztikus volt. Kedvesen, kicsit zavartan ránk pislog:
Oh, sorry! So am I supposed to bike there, not here? Thank you!
Majd a következő mozdulattal már rakta is le a biciklijét az autóútra és elgurult....
Én meg azóta is köpni, nyelni sem tudok... Olyan tükröt mutatott, hogy még most is a hatása alatt vagyok...
A szituáció külső szemmel. Külföldi srác biciklit bérel. Nem volt felfestett bicikli út arra, ezért tévedésből ő a járdán indult el. Ő nem volt bunkó, ő nem fütyült le minket.
Erre a bolond raszta csaj, ahogy mögé ér, a semmiből megfordul és idegből magyaráz valamit, amiből nyilván kukkot sem ért, hisz magyarul veszekedtem. 
Sok reakciót el tudtam volna képzelni, de azt, hogy kedvesen megköszöni, azt nem! És bár a viselkedésemmel nem érdemeltem ki a kedvességét, mégis ezzel többet tanított nekem, mintha a feszültségemre ő is dühösen reagál. Egyetlen Thank you, egyetlen KÖSZÖNÖM. 

Na hát ilyen izgalmak után csak eljutottunk a moziig, ahol én még elszaladtam mosdóba. Kifele jövet,tolom ki az ajtót. Közvetlen előtte, kicsit útban is toporog egy kislány meg egy csávó. Segítőkészen tartom az ajtót, és megkérdeztem a kislányt, hogy bemegy-e? Úgy tűnt láthatatlan, sőt halhatatlan is voltam épp, mert még csak felém sem nézett egyik sem. A csávó a kislányt noszogatta, hogy na menjen már. Kislány végül becsoszog, én mögötte elengedem az ajtót. És még mindig csönd. Hát basszus nem bírtam ki... Elmentemben csak odaszúrtam a csávónak hangosan, hogy "Szívesen!". :) Hallottam utána, hogy mondta, hogy KÖSZÖNÖM, de azért szedtem a lábam, itt már kicsit megijedtem, hogy ma még én megveretem magam valakivel! :)

Az az én dolgom, hogy megtanuljam kulturáltan kifejezni, ha valami nem tetszik. Meg mindenki másé, aki magára ismer bármelyik szituációban. 
De ezek a szavak: KÖSZÖNÖM, KÉRLEK, SAJNÁLOM, BOCSÁNAT - Tényleg csodát tudnak tenni egy-egy szituáció kimenetelét tekintve. Használjuk! Csináljunk egy csodás világot!

Köszönöm, ha elolvastad soraimat! <3

https://www.youtube.com/watch?v=ny2a1d3B29U

Sziasztok!

Vasárnap választás volt kis hazánkban. Nem szeretnék senkit politikailag meggyőzni, így a szavazás után 2 nappal, kicsit megkésett is volna, de a saját gondolataimat nem tudom anélkül leírni, hogy ne jelenjen meg a saját álláspont. Szóval ez egy olyan blogbejegyzés lesz, amit nem feltétlen ajánlok mindenkinek. Mondjuk, ha vasárnap a Fideszre szavaztál... Na akkor szerintem ne pazarold erre a bejegyzésre az idődet. Akkor nem hozzád szólok, mert érzelmileg egészen mást élsz át mint én, mint azok akik kormányt szerettek volna / szeretnének váltani.

Szóval nagyon szomorú vagyok. Vasárnap éjjel a könnyeimmel küzdöttem. Szorongóként állandóan ön vizsgálok:
sosem érdekelt a politika, miért reagálok így? Túl érzékeny lennék? Aztán beugrott egy nagyon megfogadandó tanács a pszichológusomtól: az érzéseket meg kell élni. Szóval ennyire tudatosan most csináltam először, hogy nem siettettem magam, hogy jobb legyen a kedvem. Befelé figyeltem.
1. Először azt tapasztaltam, hogy az érzéseim nagyon hasonlítanak egy korábbi élményemhez: egy korábbi munkahelyem vitt el minket a kollégáimmal csapatépítés címszóval biliárdozni. Az a csapat, minden volt csak csapat nem. Saját sérelmeket nyalogatva legnagyobb utálattal bírtak szólni egymáshoz. Mintha mindenki kicsit állandóan meg lett volna sértődve. Csajok klikkesedtek, és mindig azt utálták, akit épp kiközösítettek, aztán következő nap annak lóg a nyakában, akiről előzőnap a legnagyobb undorral bírtak beszélni. Persze amikor benne vagy az egészben ezt nem látod ilyen tisztán. Én pedig akkoriban is nagyon szerettem volna tartozni egy közösséghez. Ezt persze ott nem tudtam volna így megfogalmazni, de ma már látom, hogy az a csapatépítő után miért zuhantam akkorát. Mert a tartozni valahova vágya erősebben dolgozott bennem, mint a kritikus, logikus eszem. Nincs ezekkel a volt kollégákkal semmi baj. Legalábbis semmi olyan, ami miatt ítélkeznem kéne felettük. Ők jól érezték magukat ebben az ellenséges közegben, én voltam folyton, aki a feszültséget szította, én magyaráztam folyton róla, hogy nem így kéne viselkednünk egymással... Nekik miért ne, ha nekik így jó? Kellett az a nagyon elcseszett csapatépítő, hogy meg tudjam fogalmazni magamnak végre, hogy olyan közeghez akarok tartozni, akikhez, ha kritikusan nézem nem is szeretnék. Szóval attól továbbra sem leszek előrébb, ha őket elemzem, kritizálom. Én nem vagyok odavaló. Ez a lesújtó felismerés márciusban történt, 3 év ott dolgozás után júliusban adtam be a felmondásom. És nem bántam meg.
Na a vasárnapi szavazás után ugyanígy éreztem Magyarországgal kapcsolatban is. Én nem vagyok idevaló. Először ezt nagyon szomorú felismerni, de utána lelkesítenek a lehetőségek. Mert vannak lehetőségeink. Igen is kutyakötelességünk addig menni, amíg megtaláljuk, hol jó nekünk! Legyen szó munkahelyről, párkapcsolatról, de akár az országról, városról ahol élünk!
2. Másodszor rájöttem, hogy én most sokakhoz képest rendelkezem egy kis lelki munícióval. Hisz amikor a szorongás teljesen átveszi felettem az uralmat, teljesen kétségbe vagyok esve. Nem látom, hogy mitől, mikor és hogyan lesz jobb. A férjem a megmondhatója, hogy ilyen napokon hányszor kérdezem meg tőle, hogy ugye minden rendben lesz? Ő pedig ha kell, aznap 100-szor megnyugtat, hogy igen. Ez reményt ad, segít kitartani addig amíg a nagy sötétségbe végre újra bejut pár fénysugár. 
Szerintem, most sokan így érezhetnek. Klímavédelem, oktatás, egészségügy... Nekem ez az első három aspektus, amik szerintem mindannyiunknak fontosak kellene legyenek, és jelenlegi kormányunk magasról tojik ezekre, és bizony ezeken keresztül a magyar emberekre is. Így az, hogy nem történt kormányváltás, az, hogy idén csomó civil ment szavazat számlálónak, és szembesült vele, hogy ehhez a győzelemhez nem kell elcsalni a számolást, ez itthon nem sok reménnyel kecsegtet...Kedvesek, akik napok óta sírtok, nem látjátok a kilátást! Igazatok van, teljesen jogosak az érzéseitek! De közben nyomjátok meg az újratervezést. Talán nem ebben az országban leszel boldog, de lehet, vagy olyan okos, hogy megfejtsd, mivel lehet eljutni azokhoz az emberekhez, akikhez az elmúlt 4 évben sem sikerült az ellenzéknek. Ha van erőd és motivációd végül maradni és tovább küzdeni azért, hogy hazánk jobb hely legyen, minden tiszteletem a Tiéd, és nagyon drukkolok! De ha úgy érzed, nem tudsz itt változást elérni, és szenvedsz, kezdj el szétnézni a világban, hol éreznéd jól magad! Csak Te tudhatod, mi jó Neked! De ne érezd úgy, hogy tehetetlen lennél!
Minden rendben lesz! Még ha, nem is látjuk egyelőre, hogyan! Ugye, Pabar? (férjem :P)
3. Megmondom őszintén, mióta Karácsony Gergelyt megválasztottuk a főváros élére, egész vegyes érzések kezdtek el mozogni bennem. Nekem Karácsony szimpatikus. Hangsúlyoznám, ez csak az én hozzá nem értő érzésem, akihez a nagy hírek eljutnak, pl a bicikli utak bővítése. De pont ezért lehet nem veszem észre, ha ugyanez a ember olyan területen, ami nem kerül szem elé, lehet sokkal nagyobb dolgokat sunyul el... Szóval azt fenntartva, hogy több információval a birtokomban, lehet máshogy gondolkodnék, Karácsony Gergely nekem szimpatikus. Régóta először érzek ilyet bárki iránt a magyar politika színteréből.
Gondolnátok, hogy ez is kiválthat szorongást? Férjemmel már jó pár éve eldöntöttük, hogy Ausztriába fogunk költözni. Egy alap német nyelvtudást magunkra akarunk szedni addig, meg van itt egy igencsak felújításra szoruló lakásunk... szóval a költözés előkészítésére kb 2 évet terveztünk. Viszont ez már jó pár éve fixen 2 év, mert hát a szorongás ebbe a 2 évbe nem volt belekalkulálva. Na de ezen évek múlásával, megjelenik a magyar parlamentben egy szimpatikus figura? Lehet érdemes lenne maradni? Eddig ebben legalább nyugodt voltam, hogy mennünk kell. A kormányváltás olyan dilemma elé állított volna, hogy már a gondolatától szorul a mellkasom. Őszintén megkönnyebbülést is érzek magamban. Szóval néha abban, ami sokunknak rossz meg lehet azt találni, hogy Neked egyénileg mi a jó mégis. Úgy mégis kicsit könnyebb!
4. A szorongásom felfejtése során nem kevés hibára láttam rá, amikért a szüleimre haragudtam. De nyilván minden éremnek két oldala van. Most, mintha sosem tapasztalt élességgel kerültek volna a szemem elé, amikért hálás lehetek Nekik:
- Köszönöm, hogy nagy hangsúlyt fektettek az idegennyelv tanulásra! Kimondottan az angol nyelv ismerete hatalmas előny ! - sokkal ijesztőbbnek tűnne országváltásban gondolkodni, ha csak az anyanyelvemen beszélnék magabiztosan.
-Köszönöm, hogy megtanítottak gondolkodni! Kritikusan gondolkodni!
-Köszönöm, hogy hozzásegítettek egy saját lakáshoz! Az albérlet árak mellett saját anyagi tőkét kovácsolni itthon szintén olyan nehéz, hogy hatalmas előnyhöz juttattak azzal, hogy az érettségire egy Lakástakarék Pénztárral leptek meg!

Végül azzal a tanáccsal zárnék, ami alapján én minden egyes napomat igyekszem élni:
Nem baj, ha most nagyon sötéten látsz is mindent! Legyél magadhoz türelmes! Meglátod, hogy majd minden rendben lesz!  <3

Sziasztok!

Korábbi bejegyzésemben tettem már említést róla, hogy küzdök mentális kihívásokkal. Betegségekkel? Most ebben a témában osztanám meg Veletek pár gondolatomat.
Szorongásos depresszióra hajlamos vagyok. Voltak már rosszabb, jobb időszakok,hosszabban, rövidebben.
Épp megint egy mély gödörből  igyekszem felfele.

Bár ez nagyon megnehezíti az életemet, sokat tanulok, tapasztalok is közben.Miközben úgy érzem, hogy egyedül vagyok a világon; gyengének, elveszettnek és értéktelennek érzem magam.

És kérlek, figyelj pontosan a szavaimra:
ÉRZEM MAGAM
Tudom, hogy nem vagyok értéktelen, mert ha belegondolok logikusan, látok értékeket magamban. De amikor a szorongó a gödör mélyén van, ott ő nem gondolkodik, nincs logika, ott érez!
Ha ezt a szorongó tudatosítja magában, ad magának egy kapaszkodót. Tudom magam emlékeztetni, hogy a gondolataim sötétebbek, mint a valóság. Persze, mikor bent egy kis „hang” magabiztosan állítja az ellenkezőjét, Te meg amúgy is gyenge vagy, nehéz meggyőzni önmagad, de nem szabad feladni!
A környezetnek pedig azért hasznos a ÉRZÉS kifejezés pontos  értése, és az ismeret használata, mert így talán könnyebben tudnak segíteni. Mert meggyőzéssel, észérvekkel nem fogunk semmire sem jutni. Bár segíteni nagyon nehéz rajtam, rajtunk azt hiszem. Nyilván nem véletlen kerül a pszichológus annyiba, amennyibe. :D
De pont ezért szerintem már az is hasznos, ha tudja a környezetünk, hogy mivel NEM segít.
Nekem legalábbis  iszonyú fojtogató érzést tud okozni, amikor valaki segíteni szeretne, de véletlenül, csak tovább triggerel... Én meg ott állok, amúgy is a legrosszabb, leggyengébb, legfeszültebb passzomba, és még próbára tesznek. Próbára tesznek, mert fel tudnék robbanni, hogy miért erőlteti a segítséget, ha nem tud. Mert a másik ilyenkor hálát vár, nem tehetem meg vele, hogy kiadjam a feszültséget, amit ugyan véletlenül, de valósan gerjesztett bennem. Ha mégis megtörténik, a másik fél vagy megbántódik vagy csak áll értetlenül, hogy most ezt miért kapta? Bennem pedig a feszültség csak nő, de már partneréül szegődik a lelkifurdalás is, hisz az eszem nyilván tudja, hogy a másiknak nem voltak bántó szándékai, sőt.
A valóság az, hogy ha nem jól segítesz, csakis még feszültebbé tudsz tenni. Lássuk be, nem egyszerű a feladat, igen kockázatos.

Ráadásul az is velem változik, hogy mikor mi segít. Eleinte barátokkal kilelkiztem. Együtt elemeztük, hogy ki bántott épp és mivel, hogy padlón vagyok. Akkoriban igényeltem, hogy keressenek, beszéljük át. Hozzáteszem, akkoriban még vajmi keveset tudtam a saját problémámról is. Azóta évek teltek el, több év terápiával, már jobban értem magam, jobban értem mi a probléma. Ami jó. Másrészről  egészen más segítség kell ahhoz, hogy „összevesztem Anyámmal, mindjárt felrobbanok”, vagy „még mindig nincs elég magabiztosságom kiállni magamért, haragszom a világra, hogy nincs rám tekintettel és szörnyű csalódás megtapasztalni, hogy még mindig nem vagyok elég erős, hogy érvényesíteni tudjam a saját érdekeimet”- Lássuk be, az utóbbi probléma jelentősen mélyebb, összetettebb.

Anyával mindig is sokat veszekedtünk, ami megviselt, azért egy jó példa. Találkoztam a barátaimmal, elmeséltem, hogy mi történt, kipanaszkodtam, magam, és megkönnyebbültem. Elmúlt a haragom, és az életem vígan ment tovább tudatlan mivoltában.
De azóta elköltöztem otthonról. Ha akarnám, megtehetném, hogy teljesen elszigeteljem magam bárkitől, aki bánt. Mégsem múltak el a padlóra kerülések. 20 évesen, mit sem tudva külső tényezőkre fogtam, ha kibuktam. De idősödve a körülményeimet igyekszem a saját tetszésem szerint kialakítani, mégis visszatér a szorongás. Akkor mindent csak nem fejtettünk meg szeretett barátaimmal miközben vigasztaltak aktuális sérelmeim miatt.
Ezt belátva fordultam végül szakemberhez. 3 évig jártam (először), ezalatt sokat haladtunk és fejlődtem. Ezzel együtt azt is megtanultam, hogy magamon való munkával tudok változtatni azon, hogy élek meg helyzeteket. Az élet folyamán lesznek akik csalódást okoznak, bántanak, igazságtalanok, figyelmetlenek veled, ezt nem tudod elkerülni. De az, hogy ez Téged, hogy érint, mi küld padlóra, az rajtad múlik. Azon, hogy mennyire van rend a fejedben úgymond.
Viszont ezáltal a régi bevált segítő eszközök a barátoktól nem segítenek már. Mert most mondjuk, tényszerűen azért kerültem a gödör aljára, mert igazságtalanság ért volt munkahelyemen. Természetesen ez bárkinek rosszul esne, de, hogy mennyire és mit hoz ki belőle, az már nem ilyen egyforma. A nem várt igazságtalanság indította be a gépezetet, de az már az én személyiségem, hogy ettől újra értéktelen, jelentéktelen semminek éreztem magam. A barátok a korábbi rutint alkalmazva vigasztalnának, hogy majd találok jobb munkát. Megerősítenek, hogy igazam van, hogy rosszul esett. Viszont az a nagy helyzet, hogy az eszem ezt mind tudja is. Ha valóban ennyi lenne a bajom egy jó dühöngés után meg kéne könnyebbüljek rövid időn belül. Nem az eszemet  kell megvigasztalni. Sőt engem nem is megvigasztalni kell. Meggyőzni róla, hogy értékes vagyok, hogy számítok. Na ez viszont nem egyik napról a másikra fog történni.  Sőt nem is meggyőzni kell, megtanítani. Mert ez nem úgy működik ám, hogy ma elmondod nekem, én meg holnap felelek, mint a suliban; ha vissza tudom mondani, akkor megtanultam. Én minden nap elmondom magamnak ezeket, így a régi énemhez képest már sokkal-sokkal kevésbé érzem magam értéktelennek. De azért, ha valaki azt mondja Neked, hogy csak kicsit érzi magát értéktelennek, az még mindig nem egy egészséges önkép. Szóval bőven van még hova. Tudom.

Ezt azt hiszem, most egész érthetően le tudtam vezetni. Most. Kb. egy hónapnyi mély depresszió után.. A gödörből kijönni meg kell tanulni egyedül, mert ha nem olyan a környezeted aki érzékeny erre a problémára és tud és akar is segíteni, akkor bizony, ha egyedül nem találod a kiutat, maradsz a gödrödben. 
Én már kifele nézek a sajátomból.
De amikor legjobban vágyod a segítséget, akkor nem látsz ilyen józanul. Akkor csak a sötétség vesz körül és talán egy végtelen szomorúság. A barát ekkor akar segíteni. És erre írtam fentebb, hogy nagyon nehéz jól segíteni, ha pedig nem úgy sikerül, akkor akár többet árthatsz mint használsz. És nagy bölcsesség  „A szándék a fontos!”, de jelen esetben nem alkalmazható. Azt hiszem általában átlag feletti a megértő készségem, de ott a gödör alján én kérem a megértést. Nem véletlen nem kereslek. Érzem, hogy nem tudom kontrollálni magam, az agyam tudja, hogy az érzelmeim irracionálisak,de a szabályozásukig össze kell szedjem az erőmet. Persze, ha van érzéked a pszichológiához, ha mindaz amit írok valamennyire megérthető számodra, akkor minden segítséggel könnyebb. De, ha nem tudod, hogy tedd, egyáltalán nem baj, ha megtartva a távolságot megvárod, hogy összeszedjem magam. Sőt! Én magam sem szeretek megbántani senkit. Ha távolságtartásoddal elkerülhető, hogy valamiért kibukjak Rád, és utána nem kell még az ezt kísérő lelkifurdalásomat is feldolgoznom, azzal máris segítesz.

Nem elvárható senkitől, hogy értse ezt a problémát. De miközben a klímaszorongás jelensége egyre gyakoribb, nyakunkba kaptuk a Covid-ot, a napokban megfejelve szomszéd országok háborújával, egyre többeknek lehet, van, lesz szüksége ilyen téren a megértésre, segítségre!
Tájékozódj a témában!
Én sem csak magam miatt írok erről. De ha a gödörben vagy, ezeket a sorokat olvasva talán érzed, hogy nem vagy egyedül. Ha pedig sosem szorongtál, de a környezetedben látsz valakit, aki mentális probléma jeleit mutatja, talán így jobban érted, mi történik.
Én magam minden gödörbe pottyanás után vonok le tanulságokat. Ha választhatnék, nem bánnám, ha más elmeséléséből tanulhatnám meg ezeket a leckéket. Hátha más tud belőlem tanulni!
Facebookon a Mélylevegő Project oldalát javaslom mindenkinek.
https://www.facebook.com/melylevegoprojekt
Szerintem nagyon érthetően, egyszerűen ír a témában, engem sokszor megerősít, de vannak kimondottan olyan posztjaik is, amik a mentális problémával élők környezetéhez szólnak. Mert tudjuk jól: mentális problémával együtt élni nagyon nehéz, de semmivel sem könnyebb annak sem, aki együtt él azzal, aki szenved ezektől a problémáktól.
Vigyázzunk magunkra és egymásra! <3
Zárásul 2 üzenetet hagynék itt az emlegetett Mélylevegő Project oldaláról. Nekem mostanában ezek nagyon jól jöttek:
     

Az elmúlt hetek 2 számomra legszörnyűbb híre közt nincs is olyan sok különbség szerintem.

1.Amerikában hamis pénzzel kísérelt meg fizetni egy férfi. - bűntény, kérdés nem fér hozzá.
2. Magyarországon 2 fiút megkéselt egy srác. - bűntény, nem fér hozzá kétség.

De! Ilyen esetek valóban olyan ritkán történnek meg?
Vendéglátásban dolgozóként megtanultam a kis pénzvizsgáló cuccal hogyan kell ellenőriznem a papírpénz valódiságát, sőt rutin feladat volt. Viszonylag könnyen kivédhető bűncselekménynek látom, annak a lehetőségével megspékelve, hogy valaki mástól tudtán kívül fogadott el hamis pénzt, így ő maga valós pénznek gondolva próbálja azt használni. George Floydnak mégis ennek a bűncselekménynek csak a gyanúja az életébe került. Mert a bőre színe fekete volt.
Természetesen az gyenge kifejezés, hogy nem értek egyet a rasszista elbírálással és annak szörnyű következményeivel. Mégis könnyű elhatárolni magunkat itt, az Amerikától távoli Magyarországon. Itt sokkal kevesebb a néger. Az elmúlt hónapokban, mióta minden határ kb le van zárva, még fővárosban élőként is lehet, hogy eggyel sem találkoztunk már. Kinek, hol kezdődik az érzékenységi küszöbe... van akit már az a probléma sem érdekel, ami őt közvetlenül nem érinti. Van aki kihúzza ezt a határvonalat a szeretteiig. Van akinek elég ha a szeme előtt történik igazságtalanság, hogy tegyen ellene,  de van akinek ehhez az is elég, hogy a városában, az országában történjen... És lassan kitágíthatjuk a kört a legkevesebbeket tartalmazó csoportra: akik egész egyszerűen érzékenyek magára az igazságtalanságra, történjen az bárhol és bárkivel. Pedig ha az emberek többsége ebbe, az utolsóként említett csoportba tartozna sokkal kevesebb igazságtalanság történne világszerte. 

Miközben Amerikában, megöltek egy néger férfit igazságtalanul, Magyarországon lehet tüntetni, olyan ellen, hogy "cigány bűnözés". 
Lehet tüntetni a cigány bűzözés ellen több százas tömeggel, amikor vírus veszély miatt nem mehetnek iskolába a gyerekek, nem lehet moziba menni, nem lehet koncertet, sem fesztivált megtartani, nem lehet tüntetni a klímaválság megfékezéséért, tilos dudálni az autókból....
Félreértés ne essék, a két fiú halála tragédia! De a tragédia mértékén semmit nem változtat, hogy milyen volt a bőrszíne a gyilkosnak. Nem szabadna léteznie annak a kifejezésnek, hogy "cigány bűnözés". 
"Nincs cigány meg magyar. Ember van meg gazember." /Mága Zoltán/
Ha megkapta a fair esélyt az ember és nem élt vele, vagy épp visszaélt vele, az rajta áll. Utána viselje következményeit! De első ránézés után előítéletek alapján véleményt formálni, az a mi felelősségünk. Hangsúlyozottan a miénk, fehér bőrű embereké.
Persze, ahogy Arany János költőnk sorai írják:
"Legnagyobb cél pedig, itt, e földi létben,
Ember lenni mindég, minden körülményben."
És bizony a többiek körülményeit mi is alakítjuk. 
Ha a roma gyereket már óvodás korától csúfolják társai, ha otthon azt látja, hogy a szülei nem találnak munkát, mert sehova nem veszik fel őket a bőrszínűk miatt... Ha ebben nő fel, hogy neki úgysincs esélye becsületesen boldogulni a világban, akkor már nem is olyan meglepő, hogy más utat választ. Hisz boldogulni valahogy kell. És persze hibás, amikor illegális eszközhöz folyamodik, ahelyett, hogy erős maradna és tovább próbálkozna.
De lássuk be, amíg nem hozunk létre egy olyan világot, ahol mindenki egyenlő; addig minden kisebbséghez tartozó embertől olyan erőt, kitartást, öntudatot várunk el, amivel a legtöbb fehér embernek nem is kell rendelkeznie, de legalábbis sokkalta kevesebbszer lesz próbára téve.

Végezetül két videó, amik nagyon beszédesek a témában.
Az első videó nincs magyarul, így egy picit leírnám, mi történik benne:
Sok diákot összehívtak egy futóversenyre. Viszont mielőtt mielőtt mindannyian futni kezdtek volna, a tanáruk felsorolt pár állítást. Minden állításnál akire az igaz volt, előrébb léphetett kettőt. Olyan állítások, mint:
-Még mindig együtt élnek a szüleid.
-Sosem kellett még azon aggódnod, hogy holnap mit fogsz enni.
-Sosem kellett a szüleidet anyagilag támogatnod.
-Volt lehetőséged magániskolában tanulni.
stb stb

https://www.youtube.com/watch?v=4K5fbQ1-zps

Az, hogy az állítások közül mi igaz azokra a gyerekekre, vagy akár Rád vagy rám, nem a mi érdemünk és nem is a mi hibánk. Nem rajtunk múlik. Mégis, még mielőtt a "rajt" elhangzana egyesek olyan előnnyel rendelkeznek, másik pedig olyan hátránnyal ami, így egy futóversenyen megmutatva, valószínűleg a verseny megóvását vonná maga után. A világunkat, ezt a nagy versenyt pedig, aminek mind a része vagyunk mégis engedjük, hogy így működjön továbbra is! Hát ne engedjük tovább! Higgyünk az egyéni felelősség vállalásban! Állj ki Te is az igazságtalanság ellen!

A második videó magyarul van, ezen nincs mit magyarázni... :(
https://www.youtube.com/watch?v=zJzAD6JPP_s

Ha Te is egy békés világban szeretnél élni, akkor a rasszizmus nem lehet eszköz. Ha részedről elvárás, hogy minden bőrszínű ember ugyanúgy a szabályok és törvények szerint éljen, akkor hozd létre magad és mindenki felé az elvárást, hogy senkit ne érjen megkülönböztetés a bőrszíne miatt!

Most pedig had köszönjek el, én, egy fehérek között is nagyon fehér lány, aki egész életét eddig Magyarországon élte!
Hummuszos pirítóst fogok reggelizni, aminek a receptjéért az araboknak lehetek hálás.
Utána jógázni tervezek-felébreszt reggel, segít a szorongásomon, erősít és fejleszti a hajlékonyságomat, hála a feltalálásáért Indiának.
Majd amikor a házimunkával fogok haladni, biztos reggae vagy dancehall zenével fogom fenntartani a lendületemet, hála Jamaicának!
Biztos, ma is sok álláshirdetésre fogok jelentkezni, mert az állásinterjún, amire végre behívtak, az iskolapéldája a gazdag fehér férfinak egyenesen bepróbálkozott nálam, nem munkát ajánlott. Legalábbis nem azt, ami a hirdetésben szerepelt...Az esetben talán a legdühítőbb a nyugalma volt. Tudja, hogy ő megteheti, mert nem tehetsz ellen semmit. És közben óriás plakátokat ment a gyűlöletkampány a szerencsétlen, idemenekülő migráns ellen. Mert ha migráns, akkor erőszakos, barbár, veszélyes.Ha cigány vagy néger, akkor bűnöző.

Dolgozzunk egy olyan világon, ahol van esélye mindenkinek! Ahol az embereket tetteik és döntéseik alapján ítéljük meg, és ne az előre felépített sztereotípiák alapján, már előre kész véleményünk legyen egy ismeretlenről!

Békét!