A címben szereplő kérdésre talán a legtöbben a születési dátumommal válaszolnának. Sőt, ha tovább gondoljuk igazándiból 9 hónap és 2 héttel előtte... Igen, már születni sem tudtam pontosan. :D

De az "én" távolról sem akkor kezdődött. Az igazság az, hogy igencsak későn kezdtem el egyáltalán keresni magamat. Az első tényleges tudatos döntésemet azt kell, hogy mondjam, 2014. októberében hoztam meg, 27! évesen. És igazából elképesztő, hogy 27 évet, de akár egy életet le lehet élni anélkül, hogy TUDD, hogy TE mit akarsz, TÉGED mi érdekel, mi kapcsol ki! Anélkül, hogy megismerd önmagad!. Sőt amíg nem indulsz el a tudatosság útján, mindennek hiánya lehet, fel sem fog tűnni soha.

Hogy mit csináltam életem első 27 évében?
Cseperedtem a szülők szárnyai alatt kezdetben. Közben megjártam 2 óvodát, 3 általános iskolát, gimiből egynél megálltam. :D Vízilabdáztam 9 évig, mert 3. osztályos koromban éppen nem sportoltam semmit, és tesi órára épp egy vízilabda edző jött le gyerekeket toborozni az edzéseire. Nem azért mert én otthon a sok sportból pont a vízilabdába szerettem volna bele... 
Az érettségi évében jött az első szituáció, amikor nagyon hiányzott, hogy nem mélyedtem jobban el tiniként az önismeretben. Fú, de irigyeltem azokat az osztálytársakat, akik már tudták, mivel szeretnének foglalkozni, és az szerint, teljes határozottsággal tartottak is céljaik felé! Nekem ezzel szemben fogalmam sem volt, hogy merre tovább... Éreztem a nyomást családtól, suliból, azt hiszem, azt mondhatom gimnazistaként társadalmi szinten éreztem a vélt vagy valós elvárást, hogy tovább tanulni egyetemen / főiskolán az egyetlen elfogadható út, nekem pedig fogalmam sem volt, hogy mit és melyik iskolában... Ekkor azért elindult bennem egy kis önvizsgálat. Az alapján kiválasztottam pár iskolát, de távolról sem voltam benne biztos, hogy jó döntést hoztam... Végül ekkor az  óvónő képzőre  vettek fel. Apukámról van az a határozott emlékem, hogy kimondottan ellene volt ennek a szaknak, határozottan állítva, hogy nem nekem való, mert nekem nincs türelmem. Ezzel én nem értettem egyet, de a szüleim véleménye - még, ha nem is mutattam ki - nagyon számított nekem. Szóval az alap bizonytalanságra ezt rápakolva, majd megspékelve azzal, hogy a főiskola 3. hónapjában jelentették be szüleim, hogy apának van 1,5 éve egy másik kapcsolata, és ők most anyával elválnak - ért annyira váratlanul, mint most márciusban a korona vírus hatása -, szóval gondolom, nem meglepő, hogy a főiskola mellett nem sikerült kitartanom...És ebben a káoszos időszakban engedtem el a vízilabdát is... Nem teljesített félév után ki kellett találni, hogy merre tovább, hisz az óvónő képzőt szeptembertől kezdhettem elölről, ha akartam volna... Én úgy nagyjából csak nagyobb káosszal a fejemben, mint addig tán még hálás is voltam Anyukámnak, aki talált nekem egy OKJ-s sulit, amit keresztfélévesen, januártól elkezdhettem. Nem tudom kinek tűnt fel, de megint nem én döntöttem róla, hogy a saját életem merre menjen tovább. Az OKJ-s sulit a magyar általános OKJ-s színvonalnak köszönhetően könnyedén elvégeztem, így lettem "Idegenforgalmi technikus és Idegenvezető". Az előbbi pontos jelentéséről mai napig fogalmam sincs, ahhoz pedig, hogy idegenvezetőként helyezkedjek el, sehol nem volt akkor az önbizalmam. Elképzelhetetlen volt számomra, hogy idegen emberek elé kiálljak és beszéljek. Szóval, igazán nekem való suli volt! :D Se baj, már van 2 szakmám, az a lényeg!  Plusz pont főiskolán, ha vendéglátás irányba tanulok tovább...
2 év eltelt az érettségi óta, látjátok, lefoglaltam magam: egy sulit elvégeztem, mellette haverok-buli-fanta meg nyilván pasik is... Ki ér rá ebben a pörgős világban önmaga megértésére? Meg honnan kéne eszébe jutnia ilyesminek? Valahogy a fókusz mindig azon maradt, hogy kell a diploma, tanulj tovább, bármi áron, nem érünk rá! Szóval, tekintve, hogy továbbra sem tudtam, mi is érdekel engem; a saját ítélőképességemben nem bízva, a szülők iránymutatása alapján az óvónő képzőt elengedtem, és vendéglátás irányba felvételiztem, mert oda az OKJ-s suli  ugye adott plusz pontot. Ez az! Megint megúsztam egy döntés helyzetet, mennyivel egyszerűbb úszni az árral! Akkor esküszöm, ez megkönnyebbülést jelentett!  Aztán a fősuli alatt valahogy már nem sikerült a vélt kötelezettségekkel betömnöm a belül ébredező öntudatom száját... Na, nem ám úgy, hogy egyszer csak arra ébredtem, hogy tudom, mi kell nekem! Csupán arra keltem egyik reggel, hogy nem tudok bemenni a suliba. Hogy miért ? Neem, nem állta el senki az albérletem ajtaját, és nem is valami vírus döntött le a lábamról.. Hanem megtapasztaltam, milyen is a szorongás... ezt a problémát / nehézséget / betegséget -azt sem tudom, minek nevezzem- egyszerre tartom ma már áldásnak és átoknak. Ha nem üti föl a fejét, akkor valószínűleg lediplomáztam volna a főiskolán, ahogy azt elvárva éreztem magamtól, és gyanús, hogy hivatás szerűen elhelyezkedtem volna a vendéglátásban, persze diplomával lehet valami vezető pozícióban.Szóval valószínűleg leélhettem volna egy érzelmi hullámvasúttól mentes életet, ami igazán mégsem az enyém. Annyi képem már volt magamról, hogy valami olyan irányba helyezkednék el szívem szerint, ahol vagy alkotok valamit (pl rajz / festés / szobrászat stb) vagy segítek másokon a munkámmal (pl szociális munkás). Mégis hagytam magamban elnyomni ezeket például olyan érvekkel, hogy legyél közgazdász, hisz jó vagy matekból és azzal a szakmával mindig el fogsz tudni helyezkedni. 
Na de, ha vissza kanyarodunk a "mi lett volna, ha"-tól a "mi volt"-hoz! Akkor aktuálisan a szorongásom abban megakadályozott, hogy arra folytassam az utamat, amerre addig tartottam, de annyira rám telepedett, hogy már a sima hétköznapokon is egyre kevésbé tudtam leplezni a problémámat, egyre jobban nehezemre esett fenntartani a látszatát, hogy minden rendben van. Ez is milyen érdekes, hogy arra voltam motivált, hogy úgy csináljak, mintha minden rendben lenne; az eszembe sem jutott, hogy segítséget kérjek és megoldjam a problémámat, ne elfedni próbáljam! És fantasztikus, hogy éveket át lehet vergődni így! Magamban teljesen biztos voltam benne, hogy "majd holnaptól más lesz". Sokaknak ismerős lehet ez a fogyókúra kapcsán! :D A környezet -legalábbis az enyém- amúgy nem is figyel annyira rád, hogy ne tudd meggyőzni őket, hogy nincs is semmi baj: időről időre elég hozzá összeszedni magad. Munkába bejársz, közben pedig bulik, alkohol, pasik, drogok... Könnyedén el tudod terelni a saját figyelmedet is, hogy amúgy még mindig nem találod a helyed a világban, és hogy ez mennyire frusztrál belül...

Aztán átugorva annak a részletezését, hogy az ebben a lelkiállapotban leélt évek alatt mennyi rossz döntést hoztam, hány embert bántottam meg, és engem hányan bántottak, ugorjunk 2014. novemberéhez!
Ekkor már 7 hónapja együtt voltam egy fiúval. Együtt éltünk, minden rendben volt kettőnk között, de nálam hiányzott egy dolog: a tudatosság. Fejben én még mindig ugyanaz a káosz voltam, csak épp volt mellettem egy srác is. Meg egy másik srác, akivel ment köztünk flörtölgetés már az aktuális párom előtt is, de nem hagytunk fel vele az után sem, hogy kapcsolatba léptem amazzal. :(
-Sajnálom, és szégyenlem magam ezért,  viszont hiszem, hogy ahhoz, hogy ma jó érzéssel tudjak tükörbe nézni, fel kell vállalnom a múltam hibáit is!-
Rövidre fogva, párom előtt lebuktam a félre flörtöléssel és számon kért. Nem hagyott el, csak majdnem. Erre szükségem volt, mert végre ez felrázott, hogy ennyire nem élhetek bele a világba, és a tettemnek igenis következményei vannak! Életemben talán először igazán átgondoltan hoztam meg azt a döntést, hogy én bizony ezzel a sráccal akarok együtt lenni. Ma a férjem és sokan csodálják a kapcsolatunkat. :) <3
Azt gondolom, ezen múlik. A tudatosságon. Akkor, kapcsolatunk 7. hónapjában tiszta vizet öntöttünk a pohárba, teljesen őszintén átbeszéltük, hogy mit hibáztam, és azóta egész egyszerűen a felmerülő dilemmák nem dilemmák többé. Flörtölés mással / a legapróbb füllentés stb szóba sem jöhet amellett a döntés mellett, hogy akarom ezt a kapcsolatot. És azt mondom ezért érdemes megdolgozni a tudatosságért. Mert ha egyszer rájössz, mit szeretnél, onnantól egy csomó kérdőjel eltűnik, és kirajzolódik az út a célod felé. És ez ugyanúgy igaz bármiféle kapcsolatra, munkahelyre, lakhelyre, hobbira...
Számomra mindez egy nehezített pályán zajlik, mert miközben esetleg rá is jönnék, hogy mit is szeretnék kezdeni magammal, én még most tanulok meg hinni is magamban, így baromi könnyen bizonytalanodok el önmagamban. Na és ugye ebből fakad, hogy "átmenetileg" a vendéglátásban dolgozom több mint 10 éve!
Szóval, nem könnyű út ez, de hiszem, hogy máshogy csinálni nem érdemes!