Sziasztok!

Miután előző blog bejegyzésemet nyilvánosságra hoztam, nyilván egyből elöntött a szorongás... biztos, jó az írás? Megbántódhat rajta valaki? Komolyan fognak venni? Lesz "troll" aki ebbe is beleköt? Érthető? Nem csak nyafogás az egész? Tartozik ez másokra? Érdekel ez másokat?

Te nem így érzel, miután posztolsz valamit online?  Érdekes! 

Amúgy látom én ennek az előnyét is, mennyi átgondolatlan, figyelmetlen megnyilvánulással tudunk egymásnak véletlen sérelmet okozni, na tőlem legalább ilyenből nem sokra lehet számítani!  Persze, az egészséges ebben is valahol középen lenne, de hát ez van most.. Találkozzunk félúton! Ti legyetek figyelmesebbek (akinek nem inge, ne vegye...), én meg igyekszem kevesebbet görcsölni a dolgokon! Deal?  

Viszont, minden szorongásomat elcsendesítette, mennyi embert érdekeltek a soraim, és csupa pozitív visszajelzést kaptam! 

Szóval akkor mesélnék tovább!  

A napokban megint magam mögött tudhatok egy nagy kudarcot, megint szedem össze magam romjaimból. Bár felállni nagyon nehéz, mindig előbbre visz. 

Azt hiszem, most jutottam el oda, hogy TÉNYLEG elfogadtam magamban, hogy szorongásom van. 

Érdekes, mert ezt a tanácsot már a legelején megkaptam a szakembertől, és azt hittem meg is fogadom, mégis mindig más érzésként éltem meg. 

Azt gondoltam, most erről az utamról mesélnék, mert nekem utólag visszanézve nagyon tanulságos. Hátha más el tudja kerülni, az általam megélt tévedéseket! 

1. Először azt hittem, hogy azzal, hogy végre elmegyek szakemberhez meg is tettem a szorongásom elfogadását. 

Sokáig tartott nekem belátni, hogy szükségem van szakember segítségére, így jogosan voltam tök büszke magamra! Amiben tévedtem, hogy ekkor még azt hiszem nem értettem én sem jól, mi az a szorongás. Akkor meg, hogyan is tehettem volna jó helyre magamban? 

Ezen a ponton, beláttam, hogy szükségem van pszichológusra. Erről is beszélnék kicsit! Azért tartott ennyi ideig, mert szégyeltem. Nem tudtam, mi az pontosan, a szóbeszéd szerint bolondok járnak oda. Ráadásul gyerekként, amikor először sebesre vakartam magam, a szüleim megfenyegettek vele, hogy ha legközelebb ilyet csinálok, elvisznek hozzá - ez inkább büntetésnek hangzik, mint segítségforrásnak...

Érdekes, hogy egy fejfájást, egy lukas fogat nem szégyenlünk, más orvoshoz nem halogatjuk ennyire a látogatást, ha szükség van rá! Pedig egy lukas fog elkerülése mennyivel jobban saját felelősségünk, mint a szorongásé!

Ez az én fejemben is rosszul van, volt... Nagyon melós, mert hiába tudja már az eszem, hogy nem tehetek róla, a szégyen érzet gyökerei nagyon mélyre nyúlnak! De nagyon fontos:

Nem tehetek arról hogy hajlamos vagyok a szorongásra! A mentális egészségünk pont ugyanolyan mint a fizikális, ha baj van vele, azért van pszichológus, pszichiáter, hogy segítsen jobban lenni! - Nem tehetsz róla, de tehetsz ellene! Ahogy a törött bokádat elviszed begipszelni, úgy azt sem szabad szőnyeg alá söpörni, ha fejben nem vagyunk rendben! ALAPVETÉS!!! 

Na de vissza hozzám! Szóval tulajdonképpen, amikor először azt hittem, hogy elfogadom a szorongást, valójában a pszichológus segítségének elfogadását léptem meg. De még abban a tévképzetben, hogy ez a szorongás egy betegség, amitől idővel meg fogok szabadulni. 

Aztán ahogy dolgoztunk, beszélgettünk a pszichológussal egyszer csak eljutott hozzám, hogy NEM FOGOK MEGGYÓGYULNI! Leesett, hogy mit jelent a hajlam a szorongásra. Hogy ez egy életen át velem lesz. Nna ez jól padlóhoz vágott.. Egészen más keretet ad az életemnek, a magamról alkotott képenek, ezt helyre rakni egy egészen más hozzáállást, gondokodást igényel, mint amivel addig működtem.

Nem tudom felidézni mennyi ideig tartott megemésztenem, hogy nem jön el a nap, hogy magam mögött tudjam a szorongást, de nehéz volt... Ekkor jöttem rá, hogy korábban csak azt hittem, hogy már elfogadtam ezt a problémámat, de fel sem fogtam mi történik... Azt hiszem, erre lehet mondani, hogy személyiségformáló élmény volt.

Minden esetre mire megbarátkoztam a dologgal, ismét úgy éreztem, hogy eddig nem tudtam mizu van, na de akkor most elfogadtam a szorongásomat.

És ma elárulom, akkor is tévedtem! 

Amikor alkalomról alkalomra előjött a szorongásom, természetesnek vettem, hogy szégyenérzet kíséri! És általában ránézésre volt is miért: nem mentem be munkába, nem mentem el szülinapokra, cserben hagytam embereket, ezen nincs mit szépíteni. 

És ezen a héten hétfőn azt hiszem sikerült bebizonyítanom magamnak, hogy tényleg nem tehetek róla. És ha nem tehetek róla, nem is szégyenlem magam. És ma azt hiszem, ez az elfogadás.

Január vége óta nincs munkám a szorongásom miatt. Múlt héten újra megpróbálkoztam jelentkezni egy munkahelyre, fel is vettek! Nincs messze a lakásomtól, vegán , a fizu jobb mint az előző helyen, ráadásul meglepetésemre volt kolléga várt a próbanapon, így az a stressz is lekerült rólam, hogy idegenek közé kell menjek. Mindenki kedves és segítőkész volt, a megfelelési kényszer nyomását is csak magamban generáltam. Amennyire egy próbanap stresszmentes lehet, itt az volt. 

Hétfőn kellett volna újra munkába mennem, mint fentebb írtam, minden adott volt, egy könnyed munkanaphoz csak az én fejem nem... 

Amint felébredtem éreztem a keserűen ismerős súlyt a mellkasomon, de eltökélten tettem lépést lépés után a reggeli készülődés útján, nem hagytam magam. Sikerült időben elindulni. Közben a fejemben folyamatosan próbálom a szorongást elhallgattatni. Leszállok a villamosról a munkahely előtt. És be kell lássam, hogy ma nyert a szorongás. Nem tudom rávenni magam, hogy besétáljak a kollégák közé ilyen stressz alatt.

Pedig szükségem van a munkára, kibírjuk egy fizetésből, de a terveinkhez a férjemmel két fizetés kell, meg hát magammal kapcsolatban is nehéz lenne jól éreznem magam, ha beletörődöm, hogy eltartsanak. És mindeközben tudom mekkora kiszúrás egy étteremben, ha kiesik egy ember, pláne ha váratlanul. Mégis bepánikoltam és pityeregve hazakullogtam...:( Nem volt jó, de ebből is tanultam. Hazafelé végre beláttam, hogy én itt megtettem a maximumot, akkor pedig nincs miért szégyenkeznem! Természetesen a munkahely felé egy elnézést kérő emailt írtam, attól még, hogy nem tehetek róla, valós nehézséget okoztam nekik, ezzel tartoztam. De végre én is beláttam, hogy bár a szorongás egy láthatatlan akadály, de ott van, itt van velem. Egész eddig azt hiszem ezt én sem hittem el teljesen. Kicsit mindig úgy gondoltam, hogy rajtam is múlik. Hogy a kudarcaimnál túl gyenge voltam, és erősebb akarattal viselkedhettem volna máshogy. A probléma láthatatlansága miatt én magam is úgy gondoltam, hogy csak rajtam múlik, adott esetben hogy döntök... Szégyeltem magam, ha újra erősödni éreztem magamban a szorongást, hisz ha ő erősebb, én vagyok gyenge. 

Nem tehetek róla, hogy szorongok. Nem tehetek róla, hogy a világ, a sok figyelmetlen ember akarva-akaratlanul is árasztja rám a streszt. A szorongás egy reakció a testünktől, hogy amiben vagyunk az nem jó. 

Amiről tehetek, hogy miközben elfogadom magam, dolgozom is magamon, hogy fejlődjek. Hogy keresek segítséget, ha rászorulok, és élek vele. Ha minden tőlem telhetőt megteszek, elég vagyok és büszke lehetek magamra! Azt meg majd a temetésemen elmesélik meddig jutottam a fejlődés útján!

A soraim sokkal magabiztosabbak, mint ahogy azért érzem magam, de azért merem leírni őket, mert végre elhiszem őket, és le tudok állni vele, hogy a végtelenségig megkérdőjelezzem magam újra és újra. 

Jó vagyok.  It's ok not to be ok! 

https://www.youtube.com/watch?v=sO4nmSLFcX4