Sziasztok!

Mostanra tudjátok nagy vonalakban, milyen lelki problémákon mentem keresztül, és azt is megírtam, hogy a másokon segítő szándék vezérel abban, hogy megosszam a tapasztalataimat és következtetéseimet Veletek. Viszont minden bizonnyal többekben felmerül a kérdés, hogy vajon miért kéne rám hallgatni? Miért pont én jöttem volna rá olyan összefüggésekre, amire nálam sokkal iskolázottabb emberek sem? Na, ez nekem is furcsa, és nehezemre is esik elhinni. De egyszerűen akárhány irányból járom körbe a gondolataimat, nem találok bennük logikai buktatót. Ez persze múlhat csak rajtam.
Szóval arra kérnék mindenkit, aki figyel rám, hogy kritikusan tegye! Ne higgyetek el semmit, csak azért, mert én állítom. De ha nem találtok logikus ellenérvet, kérlek, gondolkodjatok el a soraimon, és olvassatok tovább. Mert bonyolult, és nem egy írásban fogok tudni a végére érni. De hát ez a tudás 35 év alatt gyűlt össze a fejemben, még ha eddig nem is tudtam, hogy mire lesz jó, szóval ez is csak így logikus, hogy nem lehet meggyőzően 2 mondatban összefoglalni.

Ugye január végén kellett otthagynom az utolsó hivatalos munkahelyemet. Azóta itthon vagyok. A szó klasszikus értelmében nem dolgozom. Ellenben saját magamba sokkal több munkát fektettem, mint eddig valaha. Most láttam csak meg ennek a jelentőségét.
Szóval tulajdonképpen én az elmúlt hónapokban is melóztam, csak ezért nem jár fizetés! :)
Nagyon szerencsésnek tartom magam, mert férjem teljes mellszélességgel támogatja gyógyulásomat, vállalva, hogy ez idő alatt ő keres egyedül pénzt , tartson ez az időszak bármeddig! A szüleink is támogatnak minket, így ezzel az anyagi biztonsággal képes voltam megteremteni magamban azt a nyugalmat, ami nélkül nem tudtam eddig elindulni igazán a gyógyulás útján. Természetesen ehhez egy szuper hatékony terapeuta is segítségemre volt, aki szárnyakat tudott adni a gyógyulni akarásomnak.
Azt gondolom, már túl vagyok a nehezén. Meggyógyultam talán? 34,5 évet éltem le önbizalom nélkül, így nem fogok tudni azonnal magabiztosan beszélni, de abban bízom, erre nincs is szükség. Ha hiszel nekem, ne azért tedd, mert én mondtam, de ha nincsenek ellenérveid az enyémekkel szemben, remélem, tudsz nyitni az én gondolkodásom felé!

Hogy mi tehetett engem képessé, hogy észrevegyek olyan összefüggéseket, amikre más nem figyelt?
1. Az intelligenciám
Valahogy nem tudom, úgy leírni azt hogy nagyon intelligens vagyok, hogy ne érezzek egy ilyen kijelentést nagyképűnek. Talán az önbizalomhiányom miatt. Pedig erre nem vagyok büszke. Velem született képesség, semmit nem tettem érte. Csak egy adottság. De van jelentősége a mondandóm komolyan vehetősége szempontjából. Mindenesetre ebben sem kérem, hogy higgyetek nekem. Jelentkezem a napokban egy hivatalos Mensa-s iq tesztre. Én is kíváncsi vagyok, hogyan fogok teljesíteni. Minden esetre, ha alulmúlom az elképzeléseimet, akkor valószínűleg ez az utolsó előtti blogbejegyzésem, mert akkor borul a kártyavár! :)
2. Öndiagnózisom: ADHD
Mint írtam már feljebb, az utolsó terapeutámmal nagy lendületet vett a fejlődésem. De valahogy, nem csak rajta múlt. Ha meséltem neki valamelyik „hibás viselkedésemről”, ő mindig határozottan rávágta, hogy anyához vagy apához köthető, viszont amikor utána a szüleimmel megpróbáltam tovább bogozni a szálakat, a konkrét szituval többnyire mellé lőtt a doktornő. Innen kapott szerepet a saját logikám. Így végül a doktornő gondolatmenetén elindulva a saját logikámat illetve emlékeimet használva, szép lassan a helyére került a múltam, és annak eseményeinek a jelentőségei. Kezdett feltűnni, hogy néhány konkrét trauma kivételével egy sémára épültek azok a szituációk, amikben konfliktusba kerültem, ami után depresszióba zuhantam, vagy épp dühkitörésem volt. Egyetlen szó: következetlenség. Ezt nem tudta helyén kezelni az én lelkem. Abból meg ebben a világban aztán akad elég, szóval tulajdonképpen az a meglepő, hogy még nem bolondultam meg, vagy robbantott szét a feszültség! :D
Magamon dolgozva, gondolom, nem meglepő, hogy könyvekben és az interneten is elkezdtem magam beleásni a pszichológiai témájú tartalmakba. Egyszer csak elém dobott egy cikket a net az ADHD-ról. Kíváncsiságból átfutottam, aztán a tüneteknél kezdtem el nagyokat pislogni, mert egytől egyig jelen vannak az éltemben. Bár azt gondolom, távolról sem megalapozatlan a betegségem gyanúja, azért nem szerettem volna az első random diagnózisba belemagyarázni magamat, szóval akkor már ezen a vonalon, tovább haladva, olvasgattam kicsit a borderline szindrómáról meg az aspergerről. Bevallom, minden mentális betegséget nem futottam át. De az említett két betegség egyik tünete sem volt még csak ismerős sem, szóval tovább erősödött a gyanúm.
Természetesen egy ilyen kérdésben sem gondolom, hogy biztosan igazam lenne. Ezért igényeltem beutalót kivizsgálásra. Egy éves várólisták vannak, keresem a magán úton való gyorsabb lehetőségeket is, de ezen a fronton biztos válasz lehet csak 1 év múlva lesz. Mi az már 34,5-hez képest? Kivárjuk! ;)  Mégis a szakemberek véleménye a biztos meg a hivatalos.
És hogy az ADHD miben volt segítségemre, ami kívülről úgy tűnt, hogy pont hogy akadályoz?
1. Figyelemzavar – ezt nem úgy kell érteni, hogy az ADHD-s nem tud figyelni. Ő csak nem tudja, hogy MIRE kell figyelnie. Ez nagyon egyszerűen orvosolható ám, azzal pl., ha nem utasítani akarjuk az illetőt, hanem meggyőzni érvekkel róla, hogy miért fontos az ami. A társadalmunknak ez sem épp erőssége: mindegy, hogy család, iskola vagy munkahely. Ki ne találkozott volna már az „azért mert én azt mondtam”, „azért mert ez a szabály”, „csak” érvekkel. Nem szeretünk időt szánni a meggyőzésre. Na hát ez az ADHD-snál csak addig működik, amíg érdekét látja abban, hogy szót fogadjon:
- otthon, szót fogad,ha pl belátja, hogy ezzel fenntartható a családi béke
-munkahelyen, ha belátja, hogy különben kirúgják és nem fogja tudni kifizetni a számláit
Én legalábbis abszolút eszerint működtem. És mivel ebben a világban igen sokan igen sok különböző dolgot tartanak fontosnak, így szép lassan zavarodtam egyre jobban össze.
Viszont. Közben én folyamatosan szerettem volna megfelelni, beilleszkedni, tartozni valahová. Folyamatosan az a benyomás ért, hogy én kritikusabb vagyok mint a többiek – nekem semmi nem elég jó. Miért? Miért konfrontálódnak velem többet az emberek, ha egymással olyan könnyen kijönnek? Mi a baj velem?
Ez volt életem fő MIÉRTje, és próbáltam válaszokat találni. Figyeltem magamat és a többieket egymással. Érdekeltek a reakciók. Tulajdonképpen egész életemben azt vizsgáltam, hogy ki MIÉRT hogy viselkedik. Na hát eltartott, de úgy tűnik mostanra sikerült megértenem. Tényleg. És nem is csak annyi, hogy ki miért, hogyan, mit csinál. Hanem a lényeg, hogy hogyan lehet, és MIÉRT érdemes változtatni és kilépni a mókuskerekünkből, a megszokásból, a komfortzónánkból. Miért érdemes szembenéznünk a félelmeinkkel, beleállni a küzdelmeinkbe.
Nekem volt 34,5 nagyon nehéz évem. Voltak persze vidám, könnyebb időszakok is, de kisebb-nagyobb szorongás mindig elkísért. Eddig. És azt mondom igenis létezik a boldogság és elégedettség, sőt állítom, hogy bárki számára ugyanúgy elérhető, mint ahogy nekem is sikerül. Nem volt könnyű,most sem az.  Küzdelmes, van hogy fáj. Jár vele szomorúság, düh, könnyek. Félelem. Ezeket nem lehet és nem is szabad kikerülni. De megéri. Nem hiszed? Remélem, mire a mondandóm végére érek, meggyőzlek!

Most tervezek egy kis csöndet így az online kommunikációmban. Elvégzem a teszteket. Rendet rakok az online felületeimen (facebook, instagramm, youtube – annyi felé vagyunk, még jó, hogy nem átlátható 1-1 ember személye :)), aztán belevágok a lelki fejlődésem történetébe!
Hálás leszek, ha végig követitek majd az utam!

Addig is vigyázzatok magatokra és egymásra!
Köszönettel,
Csak Kati