Azt vallom, hogy egymás megértéséhez vezető legegyszerűbb út egy kérdéssel kezdődik: "Miért?"
És annak a szokásnak a megváltoztatásával, hogy azt hisszük, hogy tudjuk mit MIÉRT csinál a másik.- Ez sok téves következtetéshez és előítélethez vezethet, a valóságot akár pozitív akár negatív irányba torzítva számunkra.
A másik szokás, amit szintén sokunknak le kell vetkőznünk, hogy arra számítsunk, tehát elvárjuk, hogy a másik érti mit MIÉRT csinálunk. Ha úgy érezzük, félre értenek, rosszul ítélnek meg, próbáljunk meg nem megsértődni. Az csak az egonk felszínre törése. Inkább próbáljunk türelmet gyakorolni és tisztázni a félreértést. A másik sem direkt ért félre. Egyikőnk sem hibás, csak a kommunikáció ment félre. Azon pedig mindenki tud fejleszteni, ha akar.
Ha van olyan, aki idegenként csak a blogomat ismeri,annak nem lesz olyan meglepő ennek a bejegyzésnek a tartalma sem,de olvashatják személyes ismerőseim is.Számukra azt hiszem, szokatlanok lehetnek az elmúlt hónapok posztjai akár a személyes facebook profilomon, akár itt a blogomban olvassák a soraimat. Így arra gondoltam, ideje elmagyaráznom a MIÉRTET. 
A szorongással már kisgyerekkorom óta küzdök. De egészen kézben tartható volt, ezért nem tűnhetett fel sokaknak, nekem sem, amíg 19 éves koromban ki nem csúszott életemben először teljesen a talaj a lábam alól. Innentől, bár próbáltam a fejemet kint tartani a vízből, de elkezdődött egy mostanáig tartó küzdelem a részemről a túlélésért, hogy meg ne fulladjak.
Ezt sokan érezhetik túlzó kifejezésnek: hisz nem éheztem, többnyire funkcionáltam: tudtam dolgozni, tudtam találkozni barátokkal, családdal, ilyen-olyan párkapcsolataim is voltak. Ezek mellett magamnak is nehéz volt belátnom, hogy mindennek ellenére mennyire bajban vagyok.
- A boldogságot összekevertem a felszabadultsággal, amihez az akkori lelkemnek alkoholra volt szüksége, ami hát nem mindig a legjobbat hozza ki az emberből. A szégyen érzet meg erősíti a szorongást, amit akkor még csak éreztem, nem tudatosítottam. Így létre is jött egy káros körforgás az életemben.
- A lányok, akiket azt hittem, a szépségükért irigylek, valójában a népszerűségükben különböztek jelentősen tőlem. Ezáltal nyilván ezen a területen sem találtam meg megfelelő eszközöket az egom megnyugtatására.
- A munka területén pedig mindenki, én is az eszem alapján állított elvárásokat velem szemben. Egy dologgal nem foglalkozott tudatosan senki, hogy önbizalom hiánnyal sosem fogom tudni elérni azokat a célokat, amikre az intelligenciám alapján képes lehetnék. Ez által nyilván sok kudarc élménybe futottam, amik szintén nem az önbizalmam erősítését segítették.
- Jól kommunikálni sem tanultam sehol, pedig szerintem nem kevésbé fontos, mint a történelem vagy a kémia. Így a gyűlő szorongásokkal egyre több konfliktusba ütköztem a családban, kollégákkal, barátokkal. Hiába küzdöttem ellene, nem sikerült rájönnöm, hogy mit csinálok rosszul. Csak szép lassan rossz kollégának, rossz testvérnek, rossz gyereknek, rossz barátnak láttam magam és azt gondoltam, mindenki más is, vagy legalábbis egyre többen így látnak.
Hát ezek voltak a személyiségem alapjai, amikor jött a covid.
Sokkal több csalódást éltem meg, mint amit magamnak be mertem vallani barátoktól, munkahelyektől, magamtól. A pénz világában és a saját kínzó igényemmel az önállóságra, nagyon stresszelt hogy nincs munkám és a kilátást sem látom, hogy mikor lesz. Kétségbeesésemben minden munkalehetőséget megnéztem: így aláztak meg legundorítóbb kifőzdében, kaptam szexuális ajánlatot állásinterjún apám korú férfitől, aki az interjú miatt tudta, hogy férjnél vagyok, bár ilyesminek állásinterjún akkor sem gondolom, hogy meg szabadna történnie, ha két szingli ül egymással szemben. Ennek nem itt van a helye. Amikor meg végre lehetőséget kaptam egy munkára, szorongás roham tett engem munkaképtelenné.
Közben férjem el tudott helyezkedni. Nem jó helyen, nem neki valón. De képes volt elvégezni a feladatot és így legalább ő már keresett kettőnk közül. Örültem neki, de innentől még inkább nehezemre esett nem rosszul éreznem magam amiatt, hogy én még mindig nem vagyok elég jó sehova sem.
Így csúsztam szépen lassan egyre mélyebbre a képzeletbeli gödrömben.
Aztán egyszer ellátogattunk Szolnokra férjem családjához. Annak azt hiszem már csak azt a pici hatást kellett rápakolnia a roskadozó "stresszhegyemre", hogy ott épp nem éreztem az otthon nyugalmát. Szerintem a legtöbben tudjátok, miről beszélek: ha vendégségben vagy jobban odafigyelsz hogy viselkedsz. Apró stresszfaktor, többnyire örömmel vállaljuk az együtt töltött idő öröméért cserébe. De amikor ennyire gyenge lábakon áll a lelkünk, akkor lehet pont ezzel lesz túl sok a teher. Nálam így volt. Este lett, már elvonultunk aludni. Férjem, amióta mellettem van, legnagyobb támaszom a bajomban. Rá mindig számítottam és tudásához mérten számíthattam is. Nagyon jó érzékkel kezelte a problémámmal járó terheket.
Szóval ezen az estén férjem aludt el előbb. Ennek sem kéne, hogy legyen jelentősége. De miközben én a sötétben szorongtam, azzal, hogy érzékeltem, hogy elaludt, úgy éreztem, teljesen egyedül maradtam. Valahol amúgy nem téves az érzés, hisz aki alszik az nem hall téged. Ha már hall, akkor felébresztetted, már nem alszik.Szóval igazából valóban nincs veled. És ebben a helyzetben életemben először pozitív kilátásnak tűnt kiszállni. Nagyon ijesztő ennyire kétségbeesve érezned magad! És ha az életben azt tapasztalod, hogy nincs vége a kilátástalanságnak és már kimerültél a küzdelemben, akkor a logikus megkönnyebbülést kezded látni abban, hogy véget vess mindennek. Amikor elértem ehhez a gondolathoz, az még távol volt megvalósítástól, de azért ijesztett meg, mert tudtam, hogy ha még mélyebbre csúszok a gödrömben, és az ötlet céllá válik, én képes leszek véghez vinni. Van hozzá eszem és logikám, hogy biztosra menjek, hogy sikerüljön. Itt nem tudom az életösztönöm vagy a lelkifurdalásom kezdette el jelezni, de tudatosult bennem, hogy na itt nincs kifogás, veszélyben vagyok. Rövid mérlegelés után felébresztettem a férjemet és próbáltam elmondani neki a dolgokat úgy, hogy ne ijesszem meg jobban, mint amennyire muszáj. Ő ekkor is szuperül reagált. Komolyan vett, de nem kezdett el pánikolni. Megkérdezte, hogy mivel tud MOST segíteni és annyira volt szükségem, hogy maradjon ébren velem vagy legalábbis várja meg, amíg elalszom. Mindez kb 2 éve történt. Szóval onnan hosszú volt még az út a mostani állapotomig, de ennyi felhalmozott problémát nem is lehet egy éjszaka alatt megoldani. De a férjem azon az éjjel megmentette az életemet. Hány embernél kapcsolna be az ego ilyen helyzetben: a felnőtt, harminc plusszos feleséged felébreszt "hisztizve", hogy ne hagyd egyedül azzal, hogy elalszol.. De hát nincs egyedül, hát itt vagy tőle fél centire, ne hülyéskedjen már, hagyjon már inkább aludni. Hát miért nem tud rád tekintettel lenni? Neked is ki kéne aludnod magad...
Nekem szerencsém volt, mert sok próbálkozás után találtam egy párt, aki tudott rám figyelni. De hányan vannak egyedül a problémáikkal? És ne hidd, hogy ha valaki körül látsz embereket, akkor biztos bizalommal tud vagy mer is fordulni hozzájuk. A legnagyobb családban is érezheti magát az ember egyedül és árván vagy szinglin is lehet boldog életet élni. Mert nem a látszaton múlik az ilyesmi, hanem ahogy az ember érzi magát a világban. Akár a kis saját világában, akár a nagybetűs VILÁGBAN.
Szóval röviden ez az én történetem, ami ugyanúgy veszélybe sodorta az életemet mint másnak egy autóbaleset vagy egy elharapódzott rák.
Abban a világban, ahol sokan ilyen állításokhoz ragaszkodnak, hogy "Szavakkal még nem öltek meg senkit.", feladatomnak érzem megmutatni a fentebbi állításban rejlő tévedést, de még inkább a figyelmet szeretném felhívni a jelentőségére a szavainknak, tetteinknek. A legártatlanabb megjegyzés is sebet ejthet valakin és néha a legegyszerűbb szavak vagy tettek kellenek csak hozzá, hogy valakinek a sötétségében te villantsd fel a fényt, nyújts reményt!
Ha nem figyelünk, könnyű hibázni. De pont ugyanennyire egyszerű elkerülni is a hibákat vagy segíteni egymáson!
